2025. március 15.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről számos hiteles kordokumentum és számos legenda maradt fenn.

A 48-as események történelmi előzményeit és a Magyarországot is fellobantó márciusi ifjak jelentőségét már előző cikkeinkben ismertettük.

Petőfi Sándor, a „lánglelkű” költőnk jelentőségét, a másik fiatal ember - a későbbi nagy mesemondó Jókai Mór naplójában hagyta az utókorra, csakúgy, mint 1848 emlékezetét.

Jókai Mór mindössze 25 éves volt amikor a világtörténelmi jelentőségű eseményeket, pár hónappal a szabadságharc bukása után a bujdosó korszakában papírra vetette.

Fiatal ember létére mérlegelnie kellett, hogy naplójának soraiból az itthon maradottak ellen ne lehessen újabb vádakat kovácsolni.

Honvágyáról, a haza szeretetéről gyönyörű gondolatokkal vallott:

„A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett termő földéből, de gyökerei bennszakadtak. Nappal gondolataim viszik lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent s azon vesszük észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hírlapokban csak azt olvassuk, a mi hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti melódiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sírhatott könny. Nincs betegség a miénkhez hasonló. Nem gyógyulunk.”

Jókai 1847 novemberétől közös fedél alatt élt Petőfivel és Szendrey Júliával. A Jókainál 2 évvel idősebb Petőfi a fővárosi értelmiségi közegben irányítgatta a komáromi ifjút, aki örömmel vette ezt a gondoskodást.

Így érte őket az európai forradalmak híre és rögtön megérezték, hogy cselekedni kell.

Petőfi szerint „lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal” mentek a Pilvaxba, ahol Petőfi elszavalta az éjjel megírt Nemzeti dalt, Jókai pedig felolvasta a 12 pontos proklamációt.

Petőfi javaslatára arra jutottak, hogy először a sajtót kell szabaddá tenni, ezért Jókai, Petőfi, Vasvári és az őket követő egyetemistákból álló tömeg a Landerer és Heckenast nyomdához mentek, ahol kinyomtatták a Nemzeti dalt és a 12 pontot.

Közben Jókai többször is felolvasta a proklamációt, amivel komoly kockázatot vállalt, mert kudarc esetén Jókaira súlyos büntetés várt volna.

„Valami villanyos melegség szállta el akkor minden tagomat: érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek, de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is”- írta később a történtekről.

Amíg a munka folyt a nyomdában, a szakadó esőben várakozó tömegnek lelkesítő beszédet tartott Egressy Gábor, Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Vasvári és Jókai.

Jókai emlékezései szerint a közönség esernyőket tartott föléjük, mire Ő így szólt: „Ej Uraim! lehet, hogy egy óra múlva golyók hullanak ránk eső helyett : akkor, elfutunk-e?” A többség erre állítólag be is csukta az esernyőjét.

Dél felé elkészültek a nyomtatványok, melyeket aztán ezrével osztottak szét.

Jókai 25 évvel az események után, 1873-ban egy történettel színezte március 15. krónikáját, amely valószínűleg a budai Vár tüzérparancsnokáról szól :

„Délben egy levelet kaptam, melyen egy kiszolgált császári tiszt volt aláírva (később szomorú emlékezetű alak, mint hírhedett feladó – utoljára öngyilkos); ebben az volt velem tudatva, hogy az általunk csinált parapluie[esernyő]-forradalom nem ér semmit. Fegyver kell a nép kezébe. Ott volt aztán egy egész stratégiai terv. A jövő éjen tíz helyen meggyújtani a várost, a támadt zavarban megrohanni a Neugebäudét [a mai Szabadság tér helyén álló óriási laktanyaépületet], ott a gyenge helyőrséget lefegyverezni, az ágyúkat elfoglalni, azokkal a Károly-kaszárnyán rést töretni, azt megostromolni. Az üllői kaszárnya felől torlaszokat emelni, a lovasság elé tört üvegdarabokat hinteni, az olasz katonákat harangurírozni [fellázítani], egy pár generálist kezesül letartóztatni stb., stb., hogy énnekem a hajam szála mind az ég felé állt bele. ”

Jókai utókorra hagyott történeteiben megtaláljuk a kokárda viselésének eredetét is.

1898-ban a forradalom ötvenedik évfordulóján ekképp színezi ki a Nemzeti Szinházban történteket……

„A nagy napot fényesen kellett bevégezni. A várost estére kivilágították s a színházban ingyen előadást tartottak; Bánk bán lett rögtön kitűzve.

De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozícióját végig hallgatni. Neki a »Talpra magyar« kellett.

Mit lehetett tenni II. Endre fényes udvarának; Bánk-bánostól, királynéstól félre kellett állni, míg Egressy Gábor egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.

Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a »Szózat«-ot. A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.

Ennek is vége lett. – Mit adjunk még?

A zenekar rázendítette a Rákóczi-rohanót.

Ez gyújtott – de nem oltott.

Pedig most már erre lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól.

Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:

– Éljen Táncsics!

Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Ferencvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert a színpadra hurcolni.

Nekem egy ötletem támadt. Felrontottam a színfalak közé. Megláttam Egressyt; mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt, a színpadról akarok beszélni a közönséggel.

Ekkor elém jött Gertrúd királyné. Valódi fejedelemasszonyi keggyel mosolygott rám. Üdvözölt és kezét nyújtá.

Az ő arcán nem volt ijedelem.

Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és mellemre tűzte.

Erre felhúzták a függönyt.

Amint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat, elkezdett ujjongani. Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyen forma szónoklati remeket hangoztattam:

– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.

Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: »vak ember« és »viszontlátás«. Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!

Az a háromszínű szalagcsillag kisegített.

– Látjátok ezt a háromszínű bokrétát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa: ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian: kikben magyar vér és szabad szellem lángol!

Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda: a nemzeti casino urainak paletotján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte

Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvy Rózához kezet szorítani.

…. Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata.”

(Laborfalvi Róza a kor ünnepelt színésznője volt, akibe Jókai ebben a jelenetben szeretett bele, és aztán feleségül is vett.)

Jókainak elévülhetetlen érdemei vannak nemcsak a 48-as forradalomban betöltött aktív részvételével, hanem az események utókorra örökítésében.

Anekdotázó, történetmesélésével korhűen, ugyanakkor szemléletesen, szinte regényszerűen vonja be az olvasót a történetbe. Jókai művészetének egyik legfőbb értéke a nyelve: lebilincselő stílusban, tisztán, választékosan fogalmazta meg gondolatait.

Csodálatos nyelvezetéért Zola rajongott , Csehov utánozta.

Jókai Mór volt az első író, aki regényei honoráriumából nagypolgári stílusban élhetett.

„Magyar nyelven költeni olyan, mint hegedűművésznek a Straduarión játszani", mondja Jókai.

A hazával kapcsolatosan is csodálatosan egyszerűen és tömören fogalmazta meg gondolatait:

„Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon.”

1948 örököseinek pedig ezt üzeni:

„A jövendő terhe vállaidon fekszik; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját. Isten vezéreljen minden pályátokon.”

„A mennyországért sem szabad elárulni Magyarországot.”

Ezekkel a gondolatokkal emlékezzünk 2025. március 15-én a szabadságharcosokra, a szabadságra és a magyar népre.

„Éljen a magyar szabadság!

Éljen a haza!”

Írta: Szerkesztőség     2025. március 14. péntek 20:52